A gyermek egója

Képzeld el, milyen érzés lenne, ha a főnökeid a füled hallatára beszélnék meg az erősségeidet és a gyengéidet? Gondolom, a dicséret jólesne, de milyen lenne ilyet hallani:

  • “Annyit hisztizik, néha kibírhatatlan!”
  • “Annyit szoktunk nevetni, ahogy esik-kel, olyan vicces!”
  • “Nagyon nem megy neki a számolás. Sose lesz jó matekos.”

Pont ugyanígy van vele a gyerek is. A te gyereked is meg az enyém is. Megszületik tiszta lappal, és utána össze kell raknia a teljes képet, hogy mi is történik vele. Ezt azokra az információkra támaszkodva tudja megtenni, amiket a környezete — elsősorban a szülei — adnak neki (mondanak, mutatnak, sugallnak). Nemcsak a világot kell így megértenie, hanem saját magát is. Ki vagyok én? Milyen vagyok én? Mi az én helyem a világban? Szeretnek, nem szeretnek?

Ennek a folyamatnak a következményeképpen alakul ki az elme és az egó. Az elme az úgynevezett értelmi hamis én. Egy szabályozó mechanizmus, amely kialakít sablonokat, hogy adott helyzetekre milyen válaszokat adjon a gyerek. Jobb kézbe a kést, bal kézbe a villát. Te XY vagy. Ne igyál annyit, mert béka nő a hasadban stb.

Az egó pedig az érzelmi hamis én. Azért érzelmi, mert az alapján épül fel, hogy milyen érzéseket keltenek bennünk mások rólunk alkotott véleménnyilvánításai, és azért mert másokhoz viszonyítva láttat bennünket, “jobb vagyok-e mint az osztálytársam vagy rosszabb…” És azért hamis én, mert nyilvánvalóan nem az vagyok, akinek engem a világ tart, még csak nem is olyan, mert az csupán az ő véleményük. Mindenki egyszeri, megismételhetetlen, csodálatos, és valami olyan küldetése van az életben, ami csak rá vár, bármi legyen is az. Mégis, a legtöbb ember azzal azonosítja magát, amit gyerekkorában tanítottak neki. Például:

  • Rossz matekos
  • Én ehhez mindig hülye voltam.
  • Megmondták, nem viszem majd sokra
  • Apám szerint anyám egy k****. A nénikém szerint meg “tiszta anyja ez a gyerek” vagyok.

Nem fokozom. Minden embernek el kell érnie egy bizonyos érettséget, amire rájön, ha egyáltalán valaha megérti, hogy nem azonos a nevével, sem a titulusával, sem a testével, sem azzal a sok címkével, amiket az évek során mások ráaggattak. Főleg gyerekkorában.

Ezért tehát, fontos tudni:

Minden, amit a gyerekednek mondasz, azzal formálod az ő én-képét (egóját). Minden, amit róla a jelenlétében mondasz másoknak, azzal ugyanúgy formálod az ő én-képét.

Sokan gondolják, hogy kell szidni is a gyereket, meg rosszat is mondani róla, nehogy beképzelt legyen. Nos, a beképzeltség már egy olyan elakadás, amit a szülők mintájából tanul a gyerek. Figyelem, ő nem azt tanulja, amit mondasz, hanem ahogy élsz, érzel, viselkedsz, lüktetsz.

Szóval célszerű a gyereket nem kibeszélni a jelenlétében, ha pedig mégis ez van, akkor csak az erősségeit ecsetelni. Így lehet boldog, kiegyensúlyozott és erős felnőtt. A feladat adott. Sok sikert! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.